Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.

A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

Nevetséges, amit most elárulok magának: én már annyira egyedül vagyok, hogy elbőgném magam a boldogságtól, ha valaki akarná, hogy vigyázzak rá. Valaki...

Mindenki titkolja, hogy mit akar, mert helytelen, mert érdemtelen, mert veszélyes, mert túl rossz, vagy éppen túl jó.

 Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket (és azon alkalmakkor, amikor túlságosan tele vagyok önsajnálattal, és nem tudom lelkesen nézni a dolgokat, még mindig megpróbálhatom megváltoztatni a szemléletmódomat). Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat.

Mert a szívem a régi, de körülöttem már senki se érti.

- Ha megismernéd az igazi énemet, nagyot csalódnál.
- Akkor okozz nekem csalódást, (...) másképp tényleg nem tudnék lemondani rólad.

A szívemben még mindig téged hívlak. És akármennyire is fáj, nem adom fel, míg nem válaszolsz.

A szívemben tomboló érzések szerelemmé váltak.

A múlt szennyét elmossa az idő, és begyógyítja a szív sebeit, de így sem biztos, hogy képes leszel róluk beszélni.

Voltam már jó is, voltam már rossz,
Ismertek nagyon jól,
A tervek mások, célokat látok,
Nekem ez többről szól.

Én már láttam mindent, amit nem is hittem, mikor indultam...

Ha meghalok, hogyha majd nem leszek, akkor is itt leszek...hol vagy már?

Úgy fáj minden, amit látok, lehet túl sokat várok...

Rossz dolgok midig fognak történni életed során. Az emberek megbántanak, de ezt nem használhatod eszközül arra, hogy te is megbántsd őket.

Facebook kérlek ne kérdezd meg, hogy mi jár a fejemben, mert néha olyan dolgok járnak benne, amiket nem oszthatok meg.

Csak azért, mert a szemei nem könnyeznek, nem jelenti azt, hogy a szíve nem sír.

Amikor felnövök először egy kisfiút szeretnék, és aztán egy kislányt. Így a fiam majd leüti azokat a fiúkat, akik miatt a kislányom sír.

Jó vagyok, de nem egy angyal, követek el bűnt, de nem vagyok ördög. Csak egy kislány vagyok a nagyvilágban, aki próbál találni valakit, akit szerethet.

Néha úgy elegem van a világból, néha úgy eltűnnék pár évre, néha úgy érzem a tehetetlenség kényszerít térdre...